(Mese.)

A rossz király lakomája

Élt egyszer egy király, gonosz volt és ostoba. Országában ritkán hallatszott nevetés, énekszó, annál több sírás, jajgatás. És ahol az emberek boldogtalanok, ott a szépség is ritka: a városok utcáit nem díszítették szobrok, szökőkutak, az udvarokon nem nyíltak virágok, mindenütt csak por, piszok és szegénység.

Nem csoda hát, hogy az emberek nem szerették ezt a királyt, féltek tőle, mint a tűztől, riadtan menekültek, ha az utcán felbukkant kövér alakja. Még a hozzá legközelebb állók sem kedvelték, hadvezérei megvetették, mint a gyáva ellenséget, főpapjai irtóztak tőle, mint az ördögtől, legfőbb tanácsadói a háta mögött kinevették. De jaj volt annak, akiről kiderült, hogy nem szereti a királyt! Az ilyen biztosan a tömlöcbe jutott, így aztán az egész országban nem akadt egyetlen ember, aki a szemébe merte volna mondani: "Király, rossz király vagy".

Így aztán Második Emelet király - mert ideje, hogy a nevén nevezzem - amilyen feneketlenül buta volt, meg volt győződve róla, hogy ő a legbölcsebb, legigazságosabb, legfenségesebb, legkirályabb király, akit csak a hátán hordott a föld, és hogy a népe a legboldogabb nép a világon. Ő maga mérhetetlenül boldog is volt, hiszen gazdag volt, jóllakott, és azt hitte, mindenki szereti. "Hát mi kellene még a boldogsághoz?" - szokta kérdezgetni magát, mikor néha-néha kisétált várából, és büszkén lépdelt a királyi város üres utcáin. Súlyos palástja szegélyét ilyenkor tizenkét szolga emelte, nehogy a város pora bepiszkítsa a drága kelmét.

Egy ilyen séta során történt, hogy a király egy olyan feliratot pillantott meg valamelyik ház falán, amitől majdnem gutaütést kapott. Rikító vörös betűkkel ez volt a falra festve:


Második Emelet király erre olyan csúnyát mondott, amitől még megboldogult édesapja, Első Emelet is elszégyellte volna magát, pedig ő messzi országokban is ismert volt arról, hogy egy-egy cifrább mondata után szélvihar tört ki, a fák lehullajtották leveleiket, a fecskék pedig kissé zavarodottan fontolgatni kezdték, hogy ideje lenne Afrikába költözni.

Második Emelet ezt mondta:

- Híj, hogy a kokas csípje meg!

A szolgák ijedtükben elejtették a palást szegélyét és szanaszét futottak, a király pedig ottmaradt egy porfelhő közepén, toporzékolva, lilára vált arccal.

- Lerombolni, szétzúzni, megsemmisíteni! - üvöltötte. Parancsára katonák jöttek nagy kalapácsokkal, és percek alatt földig rombolták a házat. A házban lakó öreg cipészmestert pedig tömlöcbe vetették, hiába bizonygatta, hogy ő még írni sem igen tud.

A király ettől egy kicsit megnyugodott, de régi boldogsága, büszkesége többé nem tért vissza.

Aznap éjjel nem jött álom a szemére. "Én, gonosz? Nevetséges. Sőt, lehetetlen." Ilyeneket mondogatott magában hajnalig, és mikor végre megvirradt, azonnal magához kérette legfőbb tanácsadóját, Nagyravasz Balambért.

-Gonosz vagyok én? - kérdezte.

- Felséged a legbölcsebb, legigazságosabb, legfenségesebb, legkirályabb király, akit csak a hátán hordott a föld, és népe a legboldogabb nép a világon - felelte a legfőbb tanácsadó, és kicsit meghajolt hozzá, ahogy illik.

- Na ugye - mondta Második Emelet megnyugodva, és egy kitüntetést tűzött a legfőbb tanácsadó mellére.

- Köszönöm, felség. Felséged bölcs és igazságos, mint mindig - mondta Nagyravasz Balambér, és kicsit meghajolt hozzá, ahogy illik.

Második Emelet nagyon jó kedvre derült ezektől a szavaktól, egy kicsit vihorászott, majd hirtelen elkomorult.

- De lehetséges-e - kérdezte -, hogy van, aki nem tudja, hogy én vagyok a legbölcsebb, legigazságosabb, legfenségesebb, legkirályabb király, akit csak a hátán hordott a föld, és hogy népem a legboldogabb nép a világon?

- Ez teljesen lehetetlen - mondta a tanácsadó -, ugyanakkor...

- Hogyhogy ugyanakkor? - vonta össze bozontos szemöldökét Második Emelet.

- Ugyanakkor, az ember sohasem tudhatja - mondta a legfobb tanácsadó, és kicsit meghajolt hozzá, ahogy illik.

- Hm, erre nem is gondoltam - mondta a király. - És mit tehetnénk, hogy ez az ugyanakkor ne forduljon többet elő?

- Alázatosan javasolom, hogy felséged tegyen valami jót - mondta a tanácsadó -, mert, gondolkozzunk ésszerűen: szoktak-e a gonosz királyok jót tenni? Nem szoktak. Tehát mi következik abból, hogy felséged valami jót tesz?

Második Emelet nem is emlékezett már rá, mikor gondolkozott utoljára ilyen sokat ésszerűen. Törte a fejét, töprengett, de nem jutott eszébe semmi. Ettől méregbe gurult.

- Az, hogy levágatom a fejed - kiáltotta.

- Felségednek teljesen igaza van - mondta Nagyravasz Balambér, aki tudta, hogy abból nem sülhet ki semmi jó, ha a királynak ellentmond -, de én nem erre gondoltam. Ha felséged jót tesz, márpedig a gonosz királyok nem szoktak jót tenni, akkor, következésképpen, felséged nem gonosz.

- Isten uccse, milyen igaz! - rikoltott a király, aki ugyan nem értett meg mindent az ésszerű gondolatmenetből, de az, hogy következésképpen, nagyon tetszett neki. - Mit tegyek hát?

- Felségednek végtelen bölcsességével és jóságával bizonyára nem lesz nehéz valami jócselekedetet kitalálni - mosolygott a legfőbb tanácsadó, és kicsit meghajolt hozzá, ahogy illik.

De bizony hogy nehéz volt! Második Emelet király három nap, három éjjel gondolkozott, míg végre, egyszer csak eszébe jutott valami.

- Hoppá, megvan - ugrott ki az ágyból, mert épp éjszaka volt, papucsba bújt és tanácsadójához sietett.

- Kitaláltam, rájöttem, én egyedül - újságolta Második Emelet király.- Meg fogom vendégelni az udvart, hatalmas lakomát csapunk, és én fogok saját királyi kezeimmel főzni.

- Pom... pompás gondolat - mondta a legfőbb tanácsadó, aki legszebb álmaiból ébredt -, felséged e késői órán is bölcs, mint mindig.

Második Emelet azonnal munkához látott. Először a szakácsokat keltette fel, majd a királyi nagyteremben asztalokat állíttatott fel, majd elrendelte, hogy a vár összes lakója jelenjen meg azonnal a királyi lakomán, mert aki nem akar részesülni a királyi jóindulatból, azt tömlöcbe vetteti.

Lett is erre nagy felfordulás! A vár olyan volt, mint a megbolydult méhkas: csipás szemű testőrök rángatták magukra legdíszesebb egyenruhájukat, édes álomtól kába udvarhölgyek szállingóztak le a lépcsőkön, kitüntetéseiket kereső miniszterek rohangáltak fel-le a folyosókon, ásító inasok túrták fel a szekrényeket úrnőik kedvenc ékszerei, uraik legpompásabb nyakkendői után kutatva.

Mikor a nagyterem megtelt, Második Emelet király megköszörülte torkát, és gyönyörű beszédbe fogott.

- Híveim... izé... kedveskéim - mondta, de itt elakadt. Aztán szerencséjére eszébe jutott az ésszerű gondolatmenet, így be tudta fejezni a beszédét. - Következésképpen nahát.

A várnép ettől nem lett okosabb, de azért megtapsolták a királyt, hisz különben a dutyiban tölthették volna az éjszakát. A legfőbb tanácsadó szerencsére elmagyarázta, miről is van szó.

- Őfelsége Második Emelet király végtelen bölcsességében úgy határozott, hogy megvendégel bennünket. Tudnotok kell, hogy ilyet egy gonosz király nem tesz. Királyunk jóindulatát bizonyítja, hogy a lakomát saját kezűleg fogja számunkra elkészíteni.

Ijedt kiáltások hangzottak fel. Többen megpróbáltak kisurranni a teremből, de a király egy intésére lándzsás testőrök állták el a kijáratokat. Akik menekülni próbáltak, nem ok nélkül tették: tudták, hogy Második Emelet életében eddig kétszer próbálkozott a szakácsművészettel, még királyfi korában, Első Emelet uralkodása idejében. Mindkétszer tűz ütött ki a palotában, először palacsintát égetett oda a királyfi, másodszor pedig teavizet, és ez bizony nem kis dolog.

A király parancsára a szolgák egy hatalmas üstöt hoztak be, nem is üst volt, inkább kondér, sőt inkább kád vagy medence. Láttára Második Emeletnek nagyon víg kedve kerekedett.

- Mindenkinek el fogom találni az ízlését - heherészett. - Na lássuk csak. Te mit ennél, komám? - fordult a királyi főkincstárnokhoz. - Sajtos tallért, ugye, te vén zsugori? - kérdezte, és nagyot nevetett hozzá. - Vagy aranygaluskát? Hisz mindig csak az aranyon jár az eszed. Hozzatok mindkettőt! - intett a szakácsoknak.

Mikor a szakácsok meghozták a kívánt ételeket, a király egy kecses kis mozdulattal a kondérba borította őket.

- Így ni - dörzsölte a kezét. - Hát te, főlovászom? Hozzatok csikós tokányt!

- Zutty, bele - kacagott Második Emelet, mikor a fazék tokányt az aranygaluskára öntötte. De régen is volt ilyen jó kedve!

- Na és te? - kérdezte a huszárok kapitányának kisfiát, Csínom Petikét. - Te mit szeretsz legjobban?

Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, a király dalra fakadt:


Petike ugyan a csörögefánkot mindig is jobban szerette, és a nótát sem pont így ismerte, de nem volt ideje szólni: a király már zúdította is a nagy tál gulyást a kondérba.

- Zutty, bele - nevetett a király. Milyen remek dolog egy ilyen jócselekedet!

Második Emelet csodálatosan szórakozott. Hozatott még a királyi főcipésznek vargabélest (zutty, bele), a főszabónak ököruszályt (zutty, bele), az udvari tolvajnak rablóhúst, a királyi manikűrösnek körömpörköltöt, a királynőnek női szeszélyt és hájas tésztát, a főtanácsadójának, Nagyravasz Balambérnak - akit nem kedvelt, mert féltékeny volt a nagy eszére - marharépát, a tűznyelőnek lángost, a boszorkánynak máglyarakást, a kertésznek rétest, a béljósnak bélest, a főpapnak püspökkenyeret, az udvari ping-pongozónak túrós csuszát, a főtornásznak spárgát, a királyi méhésznek darázsfészket, a főmadarásznak rigójancsit, a királyi öltöztetőnek fogast, magának meg sok-sok csokoládét, mert azt igen szerette; és ezt a temérdek ételt mind beleborította a kondérba, jól megkeverte, megsózta-megborsozta, felforralta, megint megkeverte, a tetejére díszítésül tejszínhabot nyomott, majd diadalmasan felpillantott.

- Kész.

A teremben halálos csend lett. Amíg a király főzött, az udvaroncok, udvarhölgyek, miniszterek, lakájok pusmogtak, sugdolóztak, találgatták, hogy mi fog ebből kisülni, de most egy pisszenés sem hallatszott.

- Legfőbb tanácsadóm, barátom - mondta kedvesen Második Emelet, hiszen ez most a jócselekedet órája volt -, te kóstolhatod meg először.

Láttátok volna szegény Balambér arcát, mikor a kondérba pillantott! A massza, amely még mindig zubogott, bugyborékolt, gőzölgött és füstölgött, maga volt a förtelem.

- Csodálatosan néz ki - nyögte ki végül a tanácsadó. - Az illata pedig egészen kifejezetten kifogástalan.

Második Emelet egy kanalat nyomott Nagyravasz Balambér markába, és bátorítóan intett.

Balambér megmerítette a kanalat, szájához emelte, de megkóstolni egy csepp kedve sem volt.

- Uram, királyom - mondta -, életem legszebb órája lehetne ez, amikor felséged főztjét megízlelhetném, de sajnos az utóbbi idoben egészségi állapotom vészesen megrendült...

- Mit makogsz, mit hablatyolsz? - kérdezte a király, mert a tanácsadó szavait bizony gyakran nem értette.

- Beteg vagyok, felség - válaszolta a tanácsadó. - Orvosom kifejezetten eltiltott a túrós csusza fogyasztásától, és mivel felséged ételkölteménye tartalmazza ezt az egyébként tiszteletre méltó ételt, így én a legnagyobb fájdalommal kénytelen vagyok lemondani...

- Elég legyen - kiáltott dühösen Második Emelet, és már majdnem megparancsolta testőreinek, hogy erőszakkal etessék meg szegény Balambért, mikor eszébe jutott, hogy ezt esetleg gonoszságnak vélnék, most pedig éppen hogy jót kellene tennie. Forrt a méregtől, de nagy nehezen megfékezte magát.

- Hát jó - mondta, és második tanácsadójához, Kisravasz Bendegúzhoz fordult, és átnyújtotta neki a merőkanalat - akkor te kóstolod meg.

Kisravasznak nem vágott úgy az esze, mint nagytudású főnökének, Nagyravasz Balambérnak, de azért egy kis furfangért ő sem ment a szomszédba.

- Felséges úr, én cukorbeteg vagyok - mondta bűntudatos arccal, és a kanalat a mellette álló főkincstárnok kezébe nyomta.

A főkincstárnoknak már nem volt nehéz kitalálnia, hogyan húzza ki magát a csávából.

- Királyom, én nem ehetek halat - mondta, és továbbította a kanalat a külügyminiszternek.

A külügyminiszter viszont a gulyástól volt eltiltva, a főkertész vegetáriánus volt, a főpap nem ehetett disznóhúst, az udvari bolond hasán állítólag kiütések keletkeznek a répától, a királyi madarásznak meg rossz álmokat okoz a csokoládé.

Második Emeletnek végig kellett néznie, ahogy a merőkanál körbejár a hatalmas teremben, és visszaérkezik hozzá anélkül, hogy valaki is megkóstolta volna a királyi főztöt. Nagyon dühös lett.

- Kutya teremtette, nyamvadt társaság! Nem tudjátok ti, mi a jó - rikoltotta a király, jól megmerítette a kanalat, nagyra tátotta száját és leöntötte torkán az egész kanálnyi ocsmányságot.

- Phfrúúúú - mondta kicsit később, mikor levegőt kapott, majd megismételte. - Phfrúú, de jó.

Dehogy volt jó! Olyan volt az íze, mint a lekozmált cipőtalpnak, mint az odaégett biciklipumpának, mint a túlfőzött gumicsónaknak.

Szegény Második Emelet! Most mit tegyen? Ha kimutatja, hogy nem ízlik a főztje, akkor mindenki rajta fog nevetni. Így aztán még egyszer megmerítette a kanalát.

- Grrrhuppp - jelentette ki, mert ez még rosszabb volt, mint az előző. - Csodálatos, fenséges, mennyei.

A várnépbol meg majd kipukkant a nevetés. Nagyravasz Balambér három batisztzsebkendot gyömöszölt a szájába, nehogy elnevesse magát, a főkincstárnok a huszárkapitány háta mögé bújva csendesen heherészett, és a teremben mindenkinek szép piros lett az arca a nagy igyekezettől, nehogy kitörjön belőle a kacagás.

A király harmadszor is merített az undok kotyvalékból, de úgy látszik, kezdett megjönni az esze, mert kis töprengés után azt mondta:

- Nahát... , ti erre izé... méltatlanok vagytok, nem érdemlitek azt sem, hogy végignézzétek, hogyan fogyasztom el a fenséges lakomát. Egyedül akarom élvezni e pompás ízeket, távozzatok, híveim.

A várnép kitódult a folyosókra, és ott aztán már kibukott belőlük a nevetés. Fergeteges hahotától visszhangzott a vár, de Második Emelet ezt már nem hallotta: amint egyedül maradt, összekuporodott trónszéke előtt a földön, és éktelen jajgatásba kezdett. Nagyon fájt a hasa.

Jaj, jaj, ilyen fájdalmat nem érzett még a király. Beteg soha életében nem volt. Hogyan is lett volna, mikor jól fűtött szobájából csak nagyritkán mozdult ki egy-egy rövid sétára a városba, egészségére pedig egész hadseregnyi doktor vigyázott. Most viszont három éjjel, három nap jajveszékelt, összegörnyedve széles királyi ágyában, és azt hitte, hogy a világ összes fájdalmát neki kell elviselnie, pedig ez semmi sem volt ahhoz a töménytelen szenvedéshez képest, amit korábban ő okozott a népének. Senkit sem volt hajlandó fogadni, a királynőt is elküldte maga mellől, orvosait sem engedte szobájába; csak feküdt és nyögdécselt.

A harmadik nap után már nem bírta tovább az ágyban, a fekvés is fárasztotta, gyenge volt és kedvetlen. Felkelt és kivánszorgott szobájából. Amikor kiért a folyosóra, első pillantása egy feliratra esett, amelyet nagy, piros betűkkel mázoltak a falra:


Szegény Második Emelet! Ereje sem volt már mérgesnek lenni, bosszankodni, szentségelni, csak csendesen lekuporodott a fal tövébe, és elpityeredett. Nagyon szomorú volt. Fejét lehajtotta a karjára, és halkan sírdogált.

Egyszer csak valaki megráncigálta a szakállát.

- Miért sírsz, király bácsi?

Petike volt az, a huszárkapitány kisfia.

- Mert fáj a hasam - hüppögte Második Emelet. - Meg mert engem senki sem szeret. Mert gonosz vagyok - tette hozzá, és nagy könnyek gördültek elő a szemébol.

Petike eddig csak csupa rosszat hallott a királyról: hogy gonosz, hogy kegyetlen és szívtelen. De most, ahogy itt szipákolt a fal tövében, nagyon megsajnálta.

- Én szeretlek - mondta.

Második Emeletnek elkerekedett a szeme.

- Igazán? - kérdezte - Ó! És miért?

- Mert olyan aranyos öreg bácsi vagy.

- De én nagyon gonosz vagyok - mondta a király, és megint elsírta magát.

Petike a zsebébe nyúlt.

- Kérsz egy fánkot?

A király a gyomrára szorította a kezét. Mintha kevésbé fájt volna, de ennie nem akaródzott. Szomorúan rázta a fejét.

- Nem kérek. De azért nagyon köszönöm.

A kisfiú megfogta az öreg király kezét, és komolyan a szemébe nézett.

- Akkor gyere - mondta -, megmutatom a virágaimat.

Második Emelet felállt, és hagyta, hogy a kisfiú kézenfogva vezesse. Hosszú folyosókon, eldugott csigalépcsőkön, titkos alagutakon át vezette a fiú a királyt, míg végül egy aprócska, napsütötte kis udvarra értek.

Az udvar tele volt virágokkal. Csupa kék meg sárga meg piros meg lila virág, szebb, mint bármi, amit a király valaha is látott, vagy amiről valaha is álmodott volna. Szobájában ülve, vagy a város poros utcáit járva el sem képzelhette, hogy a világnak ilyen csodái is vannak.

- Nini! - mondta. - Nocsak! És nahát! Ez gyönyörű!

Leguggolt a virágokhoz, még a hasfájásáról is megfeledkezett.

- Ez micsoda? - kérdezte egy kis sárga virágra mutatva.

- Kankalin - felelte Petike.

- Kankalin! - nevetett a király. - Ez nagyszerű! Hát ez a lila?

- Kökörcsin.

- Kökörcsin! - kacagott Második Emelet, majd egy újabb virágra mutatott, majd egy még újabbra, az összes virágot meg akarta ismerni.

A kisfiú pedig bemutatta neki a virágokat, elmagyarázta, mikor nyílnak, hogy kell őket gondozni, melyik szereti a meleget, melyik inkább a hűvöset; a király pedig hol figyelmesen hallgatott, hol okosan kérdezett, hol meg egyszerűen csak gyönyörködött, de egyszer csak azt vette észre, hogy a hasa már nem is tudja mióta nem fáj, sőt, mintha egy kicsit éhes is lenne.

- Megvan még az a fánk, fiam? - kérdezte, és olyan jó kedve volt, mint még soha.

Petike egy szalvétába csomagolt fánkot vett elő, kibontotta, kettétörte, és a felét a királynak nyújtotta.

Mikor befejezték az uzsonnát, Második Emelet félve megkérdezte:

- Megengeded, hogy itt maradjak a virágokkal?

- Persze, király bácsi.

- Ó, de jó - lelkendezett Második Emelet -, de ne szólíts többé királynak.

Azonnal hívatta a tanácsadóit és minisztereit, és kihirdette, hogy ezennel lemond a hatalomról, és azt Nagyravasz Balambérnak adja át. Megnyittatta a tömlöcöket, és szabadon engedte a szegény cipészmestert és a többi rabot, akit igaztalanul tartott fogva. Utolsó királyi parancsa az volt, hogy a főkertész vegye őt maga mellé segédkertésznek.

Más világ köszöntött ezután az országra! Első Balambér jó és igazságos király volt, az emberek békében és boldogságban éltek uralkodása alatt. A városok terein pedig, a kis udvarokban, de még a vár ablakaiban is mindenütt virágok nyíltak, hála Második Emelet királyi segédkertésznek, aki az egész ország legboldogabb embere volt, mióta odahagyta a királyságot, és öreg napjainak minden percét a virágoknak szentelte. A virágok pedig meghálálták a gondoskodást, dúsan és szépen virultak, és ha tudtak volna írni, bizonyára odapingálják a vár falára nagy piros betűkkel, hogy