Álruhás történet
- Vajon – kezdte a kérdést Hejzenberg úr, Gömörpüspöki jóindulatú, de határozatlan polgármestere - hogy tetszett a vödör? Érdemes volt-e kimenni érte a hidegbe?
Az idegen elmosolyodott. Kicsit elérzékenyült az imént a vödröt látva. Ki tudná megmondani, ennyi év után, hogy ez ugyanaz a vödör-e vagy csak másolat, talán mindegy is. Szép dolog, hogy ilyen becsben tartja a falu. A vödör egy kis kőfülkében állott a templomtéren, ugyanolyan fehérre meszelt falú, kovácsoltvas ráccsal védett babaházban, mint máshol a Mária-szobrok. Másban nem is különbözött a tér a többi felvidéki kisfalu főterétől, ott volt a kocsma, szemben a templom, tornyán a hóvarjúval[1], körben a sok apró, egyforma parasztház. A vödör fából volt, feketére korhadt, üveglap védte az időtől. Jó szemmel ki lehetett venni rajta egy madarat ábrázoló faragást, talán hollót.
- Tetszett – mondta az idegen. Leverte a havat fekete köpenyéről, visszaült az asztalhoz. Átfagyott a téren, jól esett most a kocsma melege. Ivott egy kortyot. – Gondolja, hogy…
- Igen. Valószínűleg biztos vagyok benne – emelte fel a hangját a polgármester, de a szokatlan határozottságtól maga is megijedt. – Esetleg töltök még, ha ízlik.
Az idegen bólintott.
- Hát igen. Ennek nemigen van párja. Innen a szomszédból, Tokaj vesszeje – csettintett Hejzenberg úr.
Erre nem volt mit mondani.
- És miért nem Özörény, Henckó vagy Rimaszombat? – kérdezte később az idegen. – Nekik talán nincs vödrük? Miért éppen Gömörpüspöki?
Hejzenberg úr meg volt döbbenve.
- Henckó? Esetleg látta már a henckói vödröt, uram? Horganyzott bádog a tizenötödik századból? De nem is a vödör számít, hanem a hagyomány. Nálunk, hogy mondjam, apáról fiúra száll a bizonyosság, azt hiszem. Apám bíró volt, nagyapám is, meg az ő apja is. Meg az előző tíz felmenőm[2]. És mindegyikük tudta, le is írták, hogy Gömörpüspökiben történt az eset. Talán kérdezze meg a tanító urat. Igaz-e, Gyula?
A szomszéd asztalnál sakkozó öreg egy pillanatra felnézett, vaksin hunyorgott, legyintett, majd visszasüllyedt egy bonyolult kombináció mélyére.
- Vagy kérdezze meg a kultúros Rozikát! Ő felment a zólyomi levéltárba is. Okiratok bizonyítják, papírunk van róla, hogy a mi vödrünk Mátyás király vödre. De ha nem is lenne! Ez benne van itt az ősök csontjában, a házfalakban. Minden lélegzetvételünkben! Na!
A feketeköpenyes sokáig nem felelt.
- Meglehet – mondta végül. – De miért nem tudja ezt akkor magukon kívül senki? Jót tenne a falunak is, ha elterjedne. Van egy magyar falu, talán hallott is róla, ahol nagyon szépen meglovagolják a legendát.
- Bah! A tökiek![3] – kiáltott Hejzenberg úr. – A naprágyi ragyaholló csiperkélje ki a szemit valamennyinek, a cihék fattyai!
Hejzenberg urat felizgatni felért egy időutazással. Néhány pillanatra még a sakkozás is félbeszakadt.
- Ilyet mi nem csinálunk – higgadt le lassan. - Az igazságnak talán nem cégér kell, hanem, azt hiszem, idő.
- De mintha egy pályázat azért lett volna – mondta az idegen, aki szemlátomást mindent tudott.
Hejzenberg úr lapított, mint akit rajtakaptak a magas fűben.
- Talán volt. Nem mondom, hogy ne lett volna, amikor volt – vallott színt végül.
- Mi lett az eredmény? – kérdezte az idegen, mintha nem tudná.
- Tudja a kultúros Rozika! – fakadt ki keserűn Hejzenberg úr. – Húsz éve volt, nem emlékszem.[4]
Az idegen a fejét csóválta, nem szerette, ha nem mondanak igazat. De nem szólt. Hejzenberg úr is hallgatott. Majd töltött. Csendben iszogattak.
- Asszony, család van-e? – kérdezte később a feketeköpenyes, de ezt sem azért, mert nem ismerte a választ.
A jólelkű, de határozatlan polgármester csak megvonta a vállát.
- Nem is volt sose? – ütötte a vasat a másik.
Hejzenberg úr a poharába meredt, jó sokáig. Kiitta a borát, töltött, aztán halkan szólt:
- Nem szeretett engem soha senki. Én sem szerettem senkit, hosszan biztosan nem. Volt egy színésznő Pestről, azt nagyon szerettem. Egy-két óráig, ha tartott. Volt még néhány másik is, hamar elmúlt. Sokszor meg mire kiderült volna, hogy szeretem-e, addigra huss…! Aki meg mindig itt lett volna, az nekem nem kellett. Furcsa reláció ez, uram, nagyon furcsa.
- Nem volt senki, aki tetszett is meg maradt is?
- Egy lett volna, talán.
- Mit talán? Vagy igen, vagy nem.
- Talán igen. Nem tudom. Megírta levélben.
- Megírta? Mit írt?
- Nem tudom. Sosem bontottam fel. Féltem, hogy igen, és akkor elmegy az is.
- A kultúros Rozika?
- Hogya? Mics? Honnan? – nyelt félre Hejzenberg úr.
- Nem volt nehéz kitalálni. Bíró uram megveti a tökieket, de hagyta magát rábeszélni a pályázatra. Mi másért, mint a Rozika kedvéért?
- Híj, öcsém, csinálom a csinálódat, de egy fergeteg eszed van neked! – jött megint izgalomba a polgármester. – Ilyen egy furfangos deák! Ilyen elme kellene még a faluba vagy két tucat! Felvirágoznánk megint, de fel ám! Isten uccse, még a király is visszatérne!
- Csillapodjál, Endre bátyám – szólt a tanító a szomszéd asztaltól. – Nem kéne ezt, a vendég előtt.
- Mit csillapodjak, Gyula? – csapott az asztalra Hejzenberg úr, határozottan, borosan. – Szégyelled tán, hogy visszavárjuk a királyt?
- Nem az, hogy szégyelleném – szégyenkezett a tanító, - de mégis, nem érti ezt úgyse, aki nem ide való.
- Mit nem érti? Dehogynem érti! Ide figyelj, öcsém – vonta közelebb a feketeköpenyest a gallérjánál fogva a polgármester, és mintha félne, hogy elmenekül, el sem engedte többé. A fülébe suttogott: – Hiszel te abban, hogy akit nagyon várunk, az eljön? Hogy amíg hiszünk valakiben, addig az nem halhat meg? Hogy ha nagyon akarjuk, sokan, erősen, ha készítjük a szívünket, ha bízunk, remélünk, jobban vágyjuk, mint az életünket, akkor egyszer csak megtörténik a csoda? Hiszel te ebben, fiam?
Az idegen csak mosolygott.
- Mert én hiszek – folytatta Hejzenberg úr. – Az öregek még hisznek. Meg egyre több fiatal is, igen. De nemcsak az emberekről van szó. A falu lelkéről van szó. Amiről a kétszáz éves házak álmodnak titokban. Ami fel van írva az angyalok láthatatlan tintájával a Mikóc-harang belsejébe, és amit mi meghallunk minden kondulásában. A vödör nem számít, az csak egy jel. De számtalan a jel, egyre több. Ez éltet most minket, itt az isten háta mögött. Érted te ezt, fiam?
- Aztán mi lesz akkor, öreg, ha tényleg eljön a király?
- Más világ lesz. Igazság lesz, béke lesz. Kő kövön nem marad Pusztatökön. És szeretet lesz, igazi hús-vér asszonyok szeretik majd az urukat halálukig és azon is túl. És király lesz minden férfi az asszonya mellett. Boldogság lesz, fiam, boldogság.
Csak mosolygott erre az idegen. Kérdezte végül:
- Megismerné-e a királyt, ha látná?
- Fiam! Aranyhintón jön a király, tizenkét fekete paripa húzza a hintót. Előtte huszonnégy kopjás lovag, ezüstruhában, bíbornyeregben, utána huszonnégy kürtös, hófehér palástban. Az lovak lábán mind aranypatkó, minden aranypatkó kilenc gyémántszeggel kiverve. Hármas az hintó grádicsa, legfennen rubintból, közbül veres márványból, legalján penig ébenfából, de szintúgy gyémántos szögekkel környülteremtettézve. Amikor aztán megáll az hintó, bársonybul való szőnyeg kerekedik hamar az grádicshoz, pattan hét szolga, kettő az ajtókilincshez, kettő aranytálcát hoz, három penig...
Köhögni kezdett ekkor a jó Hejzenberg úr, talán félre is nyelt.
- Megbocsátasz egy percre – mondta, felállt, és imbolygó tengerészléptekkel a mosdó felé indult.
- Hoppá – csuklott félúton, amikor hirtelen megbillent a fedélzet, és ha meg nem kapaszkodik, bizony a háborgó tengerbe zuhan.
- Sok sületlenséget beszélt az öreg – szólt halkan a tanító a szomszéd asztaltól. – Nézze el neki.
A feketeköpenyes nem válaszolt. Ceruzát vett elő, pár sort írt egy szalvétára, összehajtotta és Hejzenberg úr pohara alá csúsztatta.
Jó volt kimenni a borpárás, fülledt kocsmából. Felnevetett, összehúzta vállán a köpenyt, és nekivágott a csillogó éjszakának.
Hejzenberg úr nem látszott meglepettnek, amikor a habokból előbukkanván nem lelte vendégét az asztalnál. Körülnézett, megemelte kabátját a szék karfáján, még az asztal alá is bekukucskált. Aztán megtalálta a szalvétát a pohár alatt, olvasatlanul zsebre tette. Fizetett, odaintett a tanítónak, a kántornak meg a két másik vendégnek, aki ezen a késői órán még a kocsmában volt. Kilépett az ajtón, egy pillanatra megszédült. Mennyi csillag, vajon ennyi volt mindig is? Ott a hóvarjú fölött meg, nicsak, a Dél Keresztje!
Otthon hideg volt, begyújtott a kályhába. Kihúzta a komód kisfiókját, tartalmát az asztalra borította. Hamar megtalálta a mályvaszín borítékot. Kést hozott a konyhából, hogy felbontsa, de aztán inkább a többi levelet kezdte el szép rendben visszarakosgatni a fiókba. Miután végzett, megágyazott. Előkereste a tablettáit. Visszaült még az asztalhoz. A borítékot és a feketeköpenyes levelét a kályhába dobta. Lábat és fogat mosott, pizsamát vett és lefeküdt. Nem is élt már sokáig.
Hogy aztán a feketeköpenyes idegen visszatért-e még a faluba, és ha igen, pompás kísérettel-e, vagy ismét csak úgy, mint szegény vándordiák, aki jár faluról falura, megy a nagy orra után; valamint hogy mi állott a felbontatlan levélben és mi az üzenetben; és főképp, hogy létezett-e a feketeköpenyes valójában, vagy csak Hejzenberg úr álmában? Tudja a kultúros Rozika!
[1] hóvarjú: a közismertebb szélkakas felvidéki megfelelője, telente helyezik ki, szigorú titokban a templomtetőkre, hóolvadásig marad ott. Nem beszélnek róla, afféle bennfentes tréfa ez a be nem avatottakkal szemben, akik a hóvarjút valódi madárnak nézik. Ismert a tréfa néhány irodalomtörténetileg is jelentős áldozata, elég csak Krúdy Gyula Szindbádjára hivatkoznunk.
Érdekességként említjük meg az angol utazó és néprajztudós Justin A. Drawer Ethnography of Upper Hungary (Oxford University Press, 1910.) című művét, melyben leírja, hogy a felvidéki ember köszönéskor kézfogás után az égre és templomra emeli tekintetét és kacsingatva arra mutat. A szakember valószínűleg egy tévedés áldozata, feltehetőleg az ő “How are you?” kérdése okozta a félreértést. A tudós hasonló jelenséget nyáron nem tapasztalt, ennek a megfigyelésének külön tanulmányt szentelt, mely Advances in Seasonal Religion: the Deity ‘Ahune’ of Upper Hungary (Oxford University Press, 1911.) címmel jelent meg.
[2] Ez – szigorúan csak a tényeket tekintve – igaz, mégsem olyan magától értetődő, mint ahogy a polgármester úr elbeszélése alapján vélhetnénk. Hejzenberg úr egészen kicsi gyermekkora óta tengerész szeretett volna lenni. Édesapja pedig színészi pályáról álmodott fiatal korában, és sok atyai – Hejzenberg úr szemszögéből nagyatyai – pofon hullott, mire az álom véget ért. (Kis P. Róza művelődési menedzser szíves közlése.)
[3]Magyargömör – Szentmátyás (2002. előtt Pusztatök), Pest megyei település, mely az utóbbi években rohamos fejlődést mutatott, részben a községbe áramló jelentős uniós pályázati forrásoknak, részben pedig a fellendülő idegenforgalomnak és az arra épülő helyi kisiparnak (póló-, sál-, bögre-, kakukkosóra- és vödörgyártás) köszönhetően. 2001-ben a falu polgármestere és kreatív csapata nagyszabású faluimidzs-formáló projektbe kezdett, melynek alappillére az addig ismeretlen, de azóta általánosan elfogadott legenda, mely szerint Mátyás király egykori álruhás országjáró útjainak célpontja több esetben Magyargömör – Szentmátyás (2002. előtt Pusztatök) volt. A névváltoztatást követően számos álruhás miniszter fordult meg a faluban, a látogatásokat minden esetben jelentős fejlesztések előzték meg illetve követték. A falu mára kedvelt célpontja lett a nép közé titokban vegyülni kívánó államtitkároknak, miniszteri biztosoknak, de nem vetik meg a magas színvonalú szolgáltatásra vágyó adóellenőrök, próbavásárlók sem. Kimagasló az egy főre eső ombudsmanszám, és évente átlagosan 2 – 2,5 esetben legfőbb közjogi méltóságok álruhás látogatásait is regisztrálhatják a gyorsan terjedő rexspotting hívei. A falu a jövőre is gondol: a közeli Mátyás-dombon tapasztalható szokatlanul erős földmágneses energia jótékony hatását egyre több mozgásszervi betegség esetében sikerül kimutatni. A dombon épülő wellnes-szállodát várhatóan a harmadik negyedévben adják át.
[4]Az irodalmi pályázatra az előzetes várakozásokat meghaladó színvonalú és számú munka érkezett, összesen kilenc. A zsűri a kitűzött négy kategóriát (tanulmányok, versek, elbeszélések, vidám történetek) összevonva hirdetett eredményt. Első díjat nem adtak ki. A második díjat megosztva a Mátyás király és a belmondo juhász, valamint a Hány még a harminckettő avagy egy falugyűlés másnapjának szomorú históriája című munka érdemelte ki. (Kis P. Róza művelődési menedzser szíves közlése.)