(Mese, versben.)

Panna tündér kalandjai

Túl a mesék birodalmán,
hegyek ormán, dombok halmán,
ahol ember sosem járt még,
hol a Nap, Szél is csak vendég,
a Bűvös-hegy csúcsán áll a
Nagy Varázslók Iskolája.
Csipkés, tornyos, szép várkastély,
csupa talány, csupa rejtély;
akárhogy is vág az eszed,
folyosóin utad veszted.
Itt tanulnak mind a manók,
tündérek és kis varázslók,
szellem-sarjak, kobold-kölkök,
meg az összes ifjú ördög,
dzsinnek, piros arcú lányok:
eljövendő boszorkányok.
Itt tanulják a varázslást,
szélnek-víznek parancsolást,
bűvös szókat, rontó igét,
hogyan főzzünk élet vizét,
hogy lesz vízből erőleves,
mit jelent a merőleges,
hogyan üljük meg a felhőt,
hogyan szőjünk varázskendőt:
mindazt, mire szükségük van
a köznapi gyakorlatban.
Azt ne hidd, hogy könnyű dolog:
még ha eszük jól is forog,
kilenc évig tart, bizony ám,
míg övék lesz a tudomány.
Szorgalom kell és kitartás,
ez a helyes magatartás,
kik a vizsgákon kiesnek,
mehetnek dzsinn-helyettesnek.
Ki tanulni lusta, renyhe,
büntetése nem lesz enyhe:
ördög-segéd lesz szakmája,
vagy boszorkány komornája.

***

Történt egyszer, hogy az egyik ifjú tündér, Panna,
azt hitte, hogy mindent tud már, többet mért tanulna?
Bármit tudok varázsolni, ismétli csak egyre,
pedig alig három éve jár a Bűvös-hegyre.
Kisurran a varázskapun egy szép nyári éjjel,
reggelre már messze járok, mondja szenvedéllyel.
Búcsút intek bűvös várnak, holnap új kalandok várnak,

túl leszek már ungon-berken,
árkon-bokron, üveghegyen,
mire megpitymallik.
Vidáman megy, énekelget, örömében táncol,
én vagyok a legszebb tündér kerek e világon.
Virágot tűz a hajába, nagyon jó a kedve,
ám egyszer csak elé toppan egy haragos medve.
Felvered az erdő csendjét, szólt a mérges mackó,
ki vagy te, te apró vakarcs, te kis nyamvadt tacskó?
Szerencséd, hogy jó a kedvem, nevetett rá Panna,
ha akarnám, a nagy hangod mindjárt megakadna,
intésemre itt a földön rögtön elterülnél,
mert én vagyok a legszebb és legügyesebb tündér.
Bruhaha és tillalárom, kacagott a medve,
még hogy tündér, nevetségés! Nosza, bizonyítsd be:
hogy tündér vagy igazából, elhiszem örömmel,
ha varázsolsz nekem nyomban mézet egy bödönnel.
De jól vigyázz, szép leánykám, ha nem kapok mézet,
bánatomban, csalódottan majd bekaplak téged.
Panna tündér nem ijedt meg, nem ijedős fajta,
a csillagos varázspálcát kis kezébe kapja.

Figyelj, pupák! Lássunk csudát!

Hoppla-hó idenézz,
azonnal itt legyen
egy bödön akácméz,
hogy medve jót egyen.

Megsuhintja jól a pálcát, varázshoz ez elég,
s ilyen csudát: ott termett egy nagy tál tökfőzelék.
Felhorkan a dühös medve: gúnyolódsz, te, csöppség?
Várj csak, várj, csitítja Panna, megpróbálom ismét.

Egy bödön akácméz
nem olyan nagy dolog.
Kedves jó szellemek,
kérlek, hogy adjatok.

Három kis kör a pálcával, egy tündér-sóhajtás,
puff, megjelent egy nagy fazék finom sóskamártás.
Tökfőzelék? Sóskamártás?, kiáltja a medve,
megtanítalak én mindjárt a medve-étrendre.
Vicsorog a dühös állat, meglendül a mancsa,
jobb, ha innen odébállok, vélekedik Pancsa.
Fel is húzza a nyúlcipőt, visszanézni sem mer,
ilyen gyorsan nem futott még sem tündér, sem ember.

***

Bánatosan ballag Panna, odalett jókedve,
nem sikerült a varázslás, el van keseredve.
Hajából a virág kihullt, már nem dalol, táncol,
nincs szomorúbb tündér nálam kerek e világon.
Lassan rám is esteledik, éj borul a rétre.
Nicsak! de bús ott valaki, mi baja, mi érte?
Kipányvázott lova mellett hős lovag ácsorog,
cifra selyem köntösére sűrű könnye csorog.
Ki lehet e komor lovas, biztos nem akárki,
fegyverzete míves, pompás, termete királyi.
Ki vagy ifjú, miért sírsz úgy? kérdi tőle Panna,
nincsen olyan bánat, melyre gyógyír ne akadna.
Összerezzen a bús ifjú, hogy a kérdést hallja,
Te ki vagy, mondd? néz Pannára, nincs hozzá bizalma.
Nevem Panna, tündér vagyok, tudok sok varázslást,
s bizonyságul felmutatja a varázspálcáját.
Én vagyok a legszebb tündér, tudja egész ország,
(de hogy ő a legügyesebb, már nem teszi hozzá).
Felderül az ifjú arca, fényes a szép szeme,
kifújja az orrát gyorsan, s megered a nyelve:
Ennek a nagy, szép országnak apám a királya,
de a trónt csak akkor hagyná rám, kedvenc fiára,
ha a szomszéd király lányát venném feleségül,
de egy garas sem illet meg a szép Janka nélkül.

Se egy tallér, se egy hallér, se egy nyamvadt peták,
se egy fitying, se fabatka, se egy lyukas buznyák.
Okos vagyok, erős, bátor, de minden hiába,
a szép Janka királylánynak van egy nagy hibája,
olyan büszke, olyan kevély, nem fogad el bárkit,
hanem csak a legdélcegebb, legszebbik királyfit.
Hiába is udvarolok, még vissza sem üzen,
csak azért, mert őszerinte hatalmas a fülem.
Pedig ez így erős túlzás, ítéld meg te magad,
átlagosnál alig nagyobb ez a két húsdarab.
Így beszélt a bús királyfi, majd fogta fövegét,
s kitárta a hűs szellőknek két nagy, pompás fülét.
Szegény Panna! Azt sem tudta, sírjon vagy nevessen,
a cimpák az esti szélben lobogtak veresen,
jó lett volna mind a kettő hajóvitorlának,
takarónak vagy egy remek királyi palástnak.
Aranyosak, mondta Panna, túl szigorú vagyok,
ha azt mondom, hogy egy kissé talán tényleg nagyok?
Szegény Jenő, jó királyfi - mert a neve ez volt -,
szomorú lett megint, mint a legfeketébb égbolt.
Segíts rajtam, kicsi tündér, segíts rajtam, Panna,
aki engem megsegít, nagy lesz a jutalma:
körbeviszlek kincstáramban, megszedünk egy zsákot,
elviheted, ha a fülem kisebbre varázslod.
Összeszedte Panna minden tündéri tudását,
háromszor is megforgatta a csillagos pálcát,
igyekezett, úgy tett mindent, ahogy azt tanulta,
felnézett a messzi égre, s ezt a dalt dalolta:

Hoppla-hó, királyfi
két füle térdig ér.
Legyen csak parányi,
akár egy kisegér!

Ki sem meri Panna nyitni szemét perceken át,
de amikor felnéz végre, hát lássatok csodát:
a két nagy fül eltűnt, vége. Helyén pici, formás,
helyes, rózsaszín fülecske, milyen - milyen csodás!
Jenő boldog, Panna kacag, szinte hihetetlen,
de valami mintha talán mégsem lenne rendben.
Panna nézi, vizsgálgatja, majd észbekap: híjnye!
a füle szép, de a feje kopasz, mint a dinnye.
Észrevette már Jenő is, hogy a haj hibádzik,
haragjában pici füle mély-lilában játszik.
Mit tettél, te szerencsétlen, üvölt fenekedve,
haragjában hogy ne lenne ilyen fene hangulata!
Szétmorzsollak, felnégyellek, dühösen kiáltja,
vészjóslóan csillan fején a holdnak világa.
Ne haragudj, nem akartam, sír a kicsi Panna,
de Jenőre pillant, s úgy dönt, most inkább rohanna.
Fut a tündér, viszi lába, fut az éjszakába,
pálcáját már rég elhagyta, fáradtságtól kába.
Éhes, nyúzott, csüggedt, gyenge, leborul a gyepre,
ott leli a sötét éjjel, halkan pityeregve.
Bárcsak ültem volna nyugton, fenn a Bűvös-hegyen,
azt kívánom, hogy mint régen, minden olyan legyen,
tanuljak az okosabbtól, járjak iskolába,
gyenge vagyok még helytállni ebbe a világba.

***

Amint e szót kiejtette,
egy varázsló állt mellette.
Nyugodj meg most, Panna lelkem,
hazarepítelek menten.
Bár kicsit még haragszunk rád,
visszavár a jó iskolád.
Büntetést is érdemelnél,
de nincsen jobb lecke ennél,
belátni, hogy saját hibád
okozta a sok galibát.
Te most, hipp-és-hopp hazaszállj,
rám még itt egy kis munka vár,
elrendezni Jenő baját,
visszaadni szép dús haját,
mackóra is majd ránézek,
megérdemel egy kis mézet.

***

Túl a mesék birodalmán,
hegyek ormán, dombok halmán,
ahol ember sosem járt még,
hol a Nap, Szél is csak vendég,
a Bűvös-hegy csúcsán áll a
Nagy Varázslók Iskolája.
Panna ott a legjobb diák,
tudja meg az egész világ,
szorgalmas is, okos, szerény,
tündéreknél ez nagy erény.
Hogy mindent tud, nem hiszi már,
mindig újabb tudásra vár,
s ha kedve jó, énekelget, örömében táncol,
ő lesz majd a legjobb tündér kerek e világon.