Párbaj! Párbaj!

A már öregedés felé hajló, de még délceg magatartású báró sokáig azt csinálta, hogy állt a szikrázó, heves hózuhatagban. Báró Srapnyicki Lajos – mert itt az ideje, hogy nevén nevezzük hősünket – szemlátomást feszült figyelemmel hegyezte füleit, érzékeny idegszálaival pásztázta az éj süket, baljós csendjét. Báró Srapnyicki Lajos várt. Valakit várt. És ha várt, nem várt hiába. Tudta jól, amikor erre a veszélyes kalandra vállalkozott, hogy akit vár, annak el kell jönnie.

És hallga csak: lópaták puffogása hallik a hóban, miközben száncsengő vidám csilingelése száll. Négy pompás almásderes bontakozik ki a sötétségből, egy jó nagy szánt húztak. Báró Srapnyicki Lajos nem ijedt meg, mintegy fel volt erre készülve. A hó szakadatlanul szakadt, csak a csillagok szikrázása világította meg a tájat. A pompás szánról egy hódprém ruhába burkolódzott, tagbaszakadt, délies de őszinte tekintetű, harcsabajszú, már-már marcona kinézetű férfi.

Üdvözlésre nem sok szót vesztegettek.

- Hát eljöttél, Lajos! – sziszegte a férfi, szemében kegyetlen fény szikrázott, látszott, hogy nem őriztek együtt libát.

- El, Dezső – kiáltott őszintén báró Srapnyicki Lajos. – Eljöttem, „doktor úr” – fűzte hozzá gúnyosan, a titokzatos idegen ugyanis nem volt más, mint a hírhedt Kis Dezső, foglalkozására nézve felcser, de hajlamai szempontjából hírhedt szerencselovag, hazardőr és szívtipró.

- Nem hittem volna, hogy eljössz – mondta megjátszott hitetlenkedéssel Kis Dezső. – Hogy van ennyi vér a pucádban – tette hozzá kisvártatva Kis Dezső, és lerázta a szikrázó havat fekete posztókalapjának pörge karimájának széléről.

Báró Srapnyicki Lajos indulatosan a hüvelyére csapott és sebzett vadkanként horkantotta:

- Nem kell elmondjam, miért vagyok itt! Tudod jól, hogy a tavaszon leányomat, Ibolyát eljegyezted. Azt is tudod, hogy leányom, Ibolya gyönge kezeire méltatlannak bizonyultál!

- Ha! Cö-cö! – kiáltott sokat sejtetőn Kis Dezső. – Leányod gyönge kezei! – fűzte hozzá gúnyos mosollyal a szája sarkán. A felcser összefonta karját domború mellkasán, hűvös volt, mint egy gleccser. Ha ő hideg jéghegyhez, Báró Srapnyicki Lajos ugyanakkor tomboló vulkánhoz volt hasonlítható. Szemeiben felizzottak a harag szikrái, mint egy jó tucatnyi ezüst szempont. Újra hüvelyére csapott, sőt, ki is rántotta azt.

- Leányom, Ibolya szent emlékét ne gyalázd! – kiáltotta vérben forgó szemekkel. – A becsületén esett szégyenfoltot pengémmel köszörülöm ki! – mondta üvöltve báró Srapnyicki Lajos, és a szót tett követte, a két penge összeszikrázott, a testek egymásnak feszültek.

- Galád himpellér! – üvöltötte magából kikelve a báró. – Még neked áll feljebb?

- Himpellérnek neveztél, Lajos? – sziszegte Kis Dezső kíváncsian, és jéghegyi hűvössége felolvadni látszott.

- Annak, Dezső. Nem nevezhetlek „nősténypellérnek” – vágott vissza tréfásan báró Srapnyicki Lajos, aki sosem ment a szomszédba. De tréfa ide vagy oda, a báró kifulladni látszott a csörtében. Mozgása egyre lomhábbnak, suhintásai egyre lagymatagabbaknak, szúrásai egyre célt tévesztettebbeknek, lépései egyre lomhábbnak, védővágásai egyre kétségbeesettebbeknek, támadóvágásai egyre hitehagyottabbaknak, lendülete egyre lomhábbnak látszott a szikrázó hóesésben. De ha van igazság a földön, akkor az imposztornak is fáradnia kell. És valóban, mintha az ő inai is meg-megreszketnének már. Annak a felcsernek, aki Ibolya két gyógyszerét felcserélte, és a lány tök döbbenetes tragédiáját végső soron ez okozta, ahogy ezt báró Srapnyicki Lajos is a felcser marcona fejére olvasná, ha ebben a pillanatban nem dördülne egy lövés a felcser baljában még füstölgő revolverből, és báró Srapnyicki Lajos nem hanyatlana a szikrázó hómezőre, vérrel pettyezve be annak szűzi tisztaságát. A homlokán tátongó lőtt seb mint megannyi piros szökőkút patakzik, zubog.

Kis Dezső ezzel a rá annyira jellemző alattomos húzással vetett véget a küzdelemnek. Nincs igazság a földön, nyájas olvasó, nincs igazság, ez az igazság.