(Novella. Megjelent a Holmi 2009. januári számában.)

Testcsel

- Hozok még egy kört - mondja apa és feláll az asztaltól. Nem értem, mit akar, de nem tudom megkérdezni, már el is tűnik a tömegben. Mennék utána, de a nő átnyúl az asztalon, megsimogatja a fejem, és mosolyog.

- Ne félj, kisfiú, mindjárt visszajön.

Nem szeretem, ha kisfiúnak szólítanak, apa mindig rendesen a nevemen szólít.

- Hogy hívnak? - kérdezi.

- Tamás.

- És az apukádat?

- Őt is.

Ezen nevet, nem tudom, miért. Szép hangja van, amikor nevet, mint a vadgalambok nagymamáéknál. Sokat kérdez, amíg ketten vagyunk. Milyen Tamás vagyok? Mindig együtt megyünk a meccsre? Nagyon szeretek focizni? Apát is nagyon szeretem? És anyukámat? Miért, mi történt anyukámmal? Akkor is szép a hangja, amikor kérdez. Amikor apa is itt volt, nem beszélt, csak mosolygott.

- Miről beszélgettek? - kérdezi apa. Nem is hozott kört, egy tálca van nála, nekem egy kólát vesz le róla, a nőnek egy kis pohár fekete gyógyszert, magának egy üveg sört. Máskor nem szoktunk kettőt inni a meccs előtt. Meg akarom kérdezni, nem késünk-e el, de a nő már válaszol.

- Rólad.

- Szép témát találtatok - mondja apa, és ő is nevet. - Mit mondtál rólam, te gazfickó? - kérdi, és hátbaver. Kicsit fáj, és köhögni kezdek. Nevetnek.

- Hol hagytam abba? - kérdezi apa, mikor leül. Orromba ment a kóla, nem tudom abbahagyni a köhögést. Biztos nem késünk el, apa tudja, mikor kezdődik a meccs.

- A focinál - mondja a nő.

- Igen. A legcsodálatosabb, legnemesebb játék. Mert nem elég a technikai tudás, korántsem. - Apa néha olyan szavakat használ, amit nem értek. Ilyenkor mindig sörszaga van, és hadonászik is. - Figyeljétek meg, a legjobbak nem egyszerűen technikás játékosok, hanem egyéniségek, intellektusok, zsenik. Kreatív emberek. Művészek. De ez még mindig kevés. Szív is kell, szeretet és tűz. Lehet, rosszul mondom, ezek túl nagy szavak.

- Nem baj. Nagyon szeretem, amikor valaki lelkesedni tud valamiért - mondja a nő. Közelebb hajol hozzánk. Jó illata van. - Amikor valaki hevülni tud.

Apa sokáig a sörét nézi, forgatja a poharát. Feltérdelek a székre, megnézem, nem látok benne semmit.

- Igen, a fociért lehet lelkesedni. A látvány, a szépen nyírt gyep, a tarka zászlók. És a hangok is, talán azokat szeretem a legjobban. A labda puffanása. A szotyola géppuskaropogása a lelátón. És a gól, amikor ezer torokból árad az öröm. Nincs ennél szebb a világon.

- Nincs? - nevet a nő. Apa megint a sörét nézi, aztán ő is felnevet. Velük nevetek én is.

- És a cselek, a szép megoldások. Ahogy régen csinálták a csatárok. Áll, lába a labdán, és vár. A hátvéd nem mozdul. A csatár tesz egy kis mozdulatot, próbálja beugratni, játszik vele, incselkedik.

- Huncutkodik?

- Huncutkodik. - Megint nevetünk. - Kacérkodik. Még kivár, nem mozdul. Tele van feszültséggel ez a pillanat. Egyszer csak a hátvéd nem bírja tovább, ugrik, de elkésett, a csatár egy gondolattal hamarabb indul, és elszáguld az egyensúlyát vesztett hátvéd mellett. Ez a legnagyobb élvezet.

- Ó, szegénykém. Valóban? - Amikor a nő nevet, érzem a gyógyszer szagát, amit iszik.

- Igen. Igaz, kisöreg? Talán még a testcsel.

- Mesélj.

- Te már tudod, hogy merre akarsz menni, de a másik még nem. Lendületet veszel valamerre. Egy tétovának tűnő, még semmire nem kötelező mozdulat az egyik irányba. Egy kis körív a lábbal, a vállak alig észrevehető játéka. Vagy a csípővel, mint a brazilok a karneválon. A másik is arra indul, de nem tudhatja, hogy mennyire veheti komolyan a jelzést, ezért az ő mozdulataiban mindig ott a kétely, a bizonytalanság. Pillanatról pillanatra mérlegelni kell, vajon akkora-e már a lendület, hogy az visszafordíthatatlan, hogy azt már nem lehet félremagyarázni, arra már válaszolni kell, vagy még mindig minden megváltozhat.

Apa sokáig beszél erről. Fáradt vagyok és félek, hogy elkésünk a meccsről. Menni kellene már.

- Nem értem - mondja a nő. – Vagy indul, vagy nem. Vagy jobbra megy, vagy balra. Olyan bonyolult ez?

Apa sokáig nem válaszol. A buborékokat nézem a sörében. A poháron tükröződik a gyertyafény. Gyógyszerszag és galambbúgás. A pohár szélénél gyorsabban szállnak fel a buborékok.

- Talán igaza van – mondja végül. – Jobbra vagy balra. Sosincs olyan, hogy a csatár azt mondaná, álljunk csak meg, és előhúzna, teszem azt, egy nyulat a sportszárából. Vagy legalább egy laposüveget. Vagy csak szamárfület mutatna, barackot nyomna a hátvéd fejére és vigyorogva otthagyná az egészet.

Ezen én is nevetek. Furcsa lenne.

- Innék még egy Unicumot - mondja a nő. – A sportszár az a zokni, ugye? Egyáltalán nem iszom, csak ha nagyon jól érzem magam.

- Hozok - apa felemelkedne, de a nő átnyúl az asztalon, kezét az apáéra teszi.

- Ezt most én. Ragaszkodom hozzá.

Ölébe veszi a táskáját, kinyitja, kotorászik benne. Ilyen táskája volt mamának is.

- Nem kell pisilni? - kérdezi apa. Nem kell. - Sok lesz a két kóla. Gyere, próbáljuk meg.

A WC-ben csak egy fülke van, de beférünk mindketten. Igaza lett apának, tényleg jó, hogy kijöttünk.

- Kardozzunk? - kérdezi apa. Egyszer már játszottunk ilyet, a temetés után. Két sörszínű sugár cikázik, mint a lézerkardok Jocó dartvéderes matricáján. Úgy nevetek, hogy egy csomó mellémegy. Papírt tépnék, hogy feltöröljem.

- Hagyd.

Furcsa, hogy nem engedi, otthon mindig fel kell törölni. Kezet mosunk, kimegyünk. A nő már visszaért az italokkal. Látszik a hátán meg a vállain, hogy megint a táskájában keres valamit. De apa nem arrafelé indul. Kérdezném, hogy nem megyünk-e vissza, de a számra teszi a kezét és a lépcső felé terel. Odakint süt a nap, hunyorgok.

- Fussunk - mondja apa.

Szeretek apával futni.

- Gyerünk, Tomi, gyorsabban. Még gyorsabban!

Vágtatunk le az utcán, a sarkon élesen balra fordulunk. Innen már látszik a stadion.